Búbos kemencék egykor és ma

A búbos kemence a köztudatban úgy él, mint egy szénaboglya alakú, téglából épített sütő alkalmatosság. Ez csak részben igaz, mert fénykorukban ennél sokkal nagyobb formai gazdagsággal, és többféle anyagból készültek. Elterjedésük elsősorban az Alföldre volt jellemző, de a Duna vonala mentén, a Dunántúlon is ismerték és használták. Három fő típust különböztethetünk meg a formai jellegzetességek alapján, de ezeken belül is készült több különböző változat. A Dunántúlon a téglalap alaprajzú, felfelé szűkülő, koporsófedél vagy nyereg formájú, a Duna-Tisza közén a négyzet alaprajzú, csonka gúla alakú, míg a Tiszántúlon a mindenki által ismert kör alaprajzú kemencék voltak a jellemzőek.

A nagy formai változatosságnak több oka is volt. A különböző helyi szokások és hagyományok, a felhasznált építő anyagok nagyban hozzájárultak egy-egy forma kialakulásához és elterjedéséhez. A változatosságot fokozta, hogy a kemencéket soha nem képzett szakember készítette, akinek a szakma elsajátítása és gyakorlása során bizonyos szabályokat be kellett tartania, hanem ügyes kezű falusi emberek, akik a saját egyéniségüket szabadabban vihették munkájukba. Ez a „munkamegosztás” a mai korra is jellemző, a kemencét nagyon gyakran a használója építi meg, valamilyen minta, vagy a saját ötlete alapján.

A régmúlt néhány értékes pillanata, varázsa egy kemencével, takaréktűzhellyel becsempészhető hétköznapjainkba. A kemence az egyik legősibb ember által épített tűzrakóhely típus, a fűtés során leginkább tökéletes hőmegtartó képességét és tüzelőanyag takarékosságát használjuk ki.

Kemence születik…

A kemenceépítés sokáig egyeduralkodó alapanyaga a „sár”, vagyis az agyagos föld volt. Attól függően, hogy mennyire volt „erős” az agyag, kevertek hozzá homokot, hogy száradáskor ne repedjen meg. A kemence falazatát erősítette az agyagba kevert törek, szalma.  Ebből az anyagból korszakonként és területenként eltérő módon építették a kemencéket. Gyakran készítettek különböző anyagból (vesszőből, karóból, nádból, kukoricaszárból) vázat, amire rátapasztották az előkészített agyagot. Váz nélkül olyan módon építettek, hogy az agyagból jellegzetes, csukára emlékeztető, 40-60 cm hosszú darabokat készítettek, és ezeket építették egymásra. A XIX. sz. második felétől terjedt el igen gyorsan a cserépből való építés. Ez azt jelentette, hogy hódfarkú cserepet tenyérnyi darabokra törtek, és soronként agyagba ágyazva építették a kemencét. Ezt a módszert az tette nagyon kedveltté, hogy stabil (fecskefészekhez hasonló) szerkezetet lehetett belőle készíteni, és könnyű volt ilyen módon kialakítani különböző formákat.  Sajnos ezek az eljárások feledésbe merültek, és a mai kemenceépítők csak ritkán törekszenek a felelevenítésükre. A XX. sz. elején kezdték a téglát használni, de ekkor már főleg kőművesek építették az egyenes oldalú, szekrényt utánzó kemencéket. Ezek a darabok kevésbé jól sütöttek, könnyebben megrepedtek, és nehezebb volt javítani őket, mint a sárból vagy cserépből készült társaikat. A kemenceépítés leggyakrabban használt anyagai napjainkban a tégla, samott tégla, kötőanyagként pedig az agyag mellett a tűzálló habarcsok.

A búbos kemencének központi helye volt a házban és a lakók életében is. Egyformán fontos szerepe volt a fűtésben és a kenyér és más ételek elkészítésében. Eleinte padkával készítették, amire rá lehetett ülni, esetleg feküdni, ha elég széles volt. A gúla alakú daraboknak az éleiből gyakran mécses tartására szolgáló helyet vágtak ki. A XIX. sz. második felétől építéskor a padkát elhagyták, a régi kemencék mellől pedig gyakran elbontották. A búbos kemencék helye a szobában volt, fűtésük a szeneskályhákhoz hasonlóan a konyha felől történt. Így elkerülték a tüzeléssel járó koszolást a szobában, és egyúttal jól ki tudták használni a kemence melegét a konyhában zajló sütéshez. Legfontosabb feladatuk a kenyérsütés volt, a kemencék méretét is a bennük készítendő kenyér mennyisége szerint alakították ki. Használták még hús, krumpli és tészta félék sütésére is. A nyári időszakban gyümölcsöt is aszaltak benne, télen, disznóöléskor pedig, ha elég széles volt a kéménye, húst füstöltek benne.

A mai korban a kemencék új szerepet találtak maguknak. Nyugaton újra hódít a kemenceépítés, és nincsenek rá szavak, milyen művészi szintre emelték a formákat, igazán szemet gyönyörködtető. A ház lelke, központi szerepet tölthet be a nappaliban. Ezért is került mindig a ház közepére. Őseink a tűznek különös jelentőséget tulajdonítottak, Bármilyen nagy ünnep volt, a családból valaki mindig otthon maradt, hogy vigyázzon a tűzre. Ugyanis a tűznek folyamatosan égnie kellett, az év egyetlen napját kivéve, amikor megszentelték és újragyújtották. A tüzet tilos volt piszkálni, nem volt szabad szemetet beledobni, nehogy megsértsék az Ős szellemét. A családi tűzhely azonos volt a családi múlttal, jövővel, jelennel, összetartozással, ezért óriási illetlenségnek számított, ha valaki például a szomszédba ment parazsat kérni, mert a saját tüze kialudt. (Még ma is él a mondás: háztűznézőbe mennek a lányok a fiús házhoz – ez is abból ered, hogy a tűzben a ház szelleme lakik, így a „háztűz” az egész családot, nemzetséget, vérvonalat jelképezte). A magyar térrendezés a tűzhelytől indul. A tűzhely mögül kelet felé nézve látható a ház legértékesebb része. Ez után következik a jobb kéz felé eső rész, majd a bal kéz felé eső, és végül, a legkevésbé értékes az, ami a hátunk mögé kerül

weiss-1.jpg (1024×713)

02.jpg (1024×768)

Képek: www.lehmundfeuer.de